A jövő mártírjai

2013-04-11

A jövő mártírjai
Az FKSE-től nem messze, az Andrássy út 60. alatt található Terror Háza Múzeum honlapja szerint „a maga nemében egyedülálló” intézmény „az épületben fogva tartott, megkínzott, és meggyilkolt honfitársainknak kíván emléket állítani. (…) Az átalakítás során az épület emlékművé vált, a fekete paszpartu (díszpárkány, pengefalak) keretbe foglalja, kontrasztjával kiemeli a múzeumot az Andrássy úti épületek sorából, és történelmi súlyának megfelelően a figyelmet magára a házra irányítja”.
A jövő mártírjai-ban, a Terror Háza Múzeum külső falain található emlékképek mintájára, Brückner János kortárs magyar művészek és kurátorok portréit készíti el és installálja a Stúdió Galéria bejáratánál. A Terror Házánal található képekkel ellentétben ezek az Instagram fotók a jelen emlékművei, melyek felhívják a figyelmet a kortárs magyar művészek és munkájuk helyzetére a jelenlegi politikai-társadalmi helyzet fényében. Ironikus, és egyben ikonikus jellegük a kritikai kortárs művészet marginalizálódásának veszélyét hangsúlyozza.
Részletek a felkért művészekkel folytatott levelezésből:

Szia,
értem, és igazat is adok neked. Annyit tennék hozzá, hogy itt a koncepcióban a ‘mártír szerep’-et azért igyekeztem erősen idézőjelbe tenni azáltal, hogy kiemelem az állami és temetkezési eszközök (vagyis a képzőművészeti élettől távol álló vizuális kultúra) elemeivel a valós szituációt – és így, egy fiktív szituációban talán másképpen tudunk gondolkodni (én, a művészek, az “emberek”) erről.
És teljesen egyetértek veled abban, hogy az egyetlen dolog, ami előre vihet személyesen és alkotóként / szerzőként / hétköznapi emberként bárkit, az nem a mártír- vagy más szerep pszichoanalitikus értelemben elfojtó felöltése, hanem a dolgok megélése, és a tenni akarás. Ezért gondoltam, hogy ezzel az üggyel így, egy idézőjeles, fiktív, de mégis egyszerre valós helyzetben találkozni gondolatébresztő lehet.
——————————
[…] azonban a koncepció lényege valahol az lenne, hogy valós emberek és valós szituációk kerülnek egy sajátosan publikus helyzetbe (hivatalos állami/temetkezési megemlékezés formája) – ezáltal utalva egy általános jelenségre.
Ha jól értem, amit írsz, akkor a “mártír” az, ami egy kissé bonyolulttá teszi a dolgot, nem? A mártírság – ami a címben jelenik meg – egyfajta utólagos elismerést és értő figyelmet takar ebben a munkában. Azt, hogy ki mártír, és ki nem – nos, ezt nem én, és nem is Te döntjük el, hanem az úgynevezett “utókor” – az a mindenkori közönség, akinek mint művészek a műveinket alkotjuk – a művészettörténészek és kurátorok szakmai munkájával együtt. Az alkotók jelenbeli egyéni szituációja a munka számára nem a legfontosabb kérdés. Ha az lenne, akkor méricskélné, hogy vajon ki jobban mártír? És ki kevésbé? Vajon kit ismernek “az emberek” jobban, vagy kinek hányan mentek el a kiállítására,
vagy jelölték a facebookon? Szerintem ennél fontosabb, vagy legalábbis érdekesebb kérdés is megfogalmazható a kortárs magyar képzőművészettel kapcsolatban – és én erre törekszem.
A kiindulópont és inspiráció a hivatalos állami és temetkezési forma. Előbbi esetében (mártírok a Terror Háza falán) olyan emberek arcképei kerültek publikus helyekre – tiszteletet, megértést, átérzést, az ügyükkel foglalkozást kívánó szituációba – akiket a maguk idejében a lehető legsúlyosabb módon ítélt az állam feledésre.
Ez a munka ezt a fajta publikusságot, mint formát használja. A helyzet maga, amit ez által bemutat, egyszerre szól egyéni és kollektív dolgokról. Szubjektív egy művész személye, életpályája, saját intenciói. Objektív – és ily módon publikus – a tény, hogy a közönség (“az emberek”) számára hoz létre munkákat. És itt van a dolog lényege: elsősorban nem ezeket az egyéneket szeretném itt kiemelni, hanem általuk egy fontos tényt: a kortárs művészet nem kap megfelelő figyelmet, a létrehozott értékek a jelenleginél nagyobb és szélesebb közönség élvezetére, tanulságára szolgálnának – ezáltal a jelenleginél nagyobb figyelemre tarthatnak igényt. Mivel többek között történelmi (így állami / hivatalos) okok miatt is alakult ez így, ezt a nagyobb publikusságot egy nem megszokott formában közvetítem “az embereknek”. Az emlékmű (mementó) eredetileg az egyik legáltalánosabb, mindenki számára hozzáférhető, a szó eredeti jelentése szerint ‘publikus’ forma volt – közhely. Ezt – a mára némileg perifériára került – tulajdonságát szeretném felhasználni.
Így, amit javasolsz, hogy kitakart, a személyességtől megfosztott kép szerepeljen, jó ötlet, de az egészet tekintve dupla csavar, és úgy gondolom, ebben a felállásban inkább összekuszálja, mint érdekesebbé teszi a munkát. Természetesen az egészben benne van, hogy ezt a kitakarást, cenzúrát a közönség el fogja végezni – és ez a dolga, hiszen azért lesz az emlékmű az utcán, hogy használatba vegyék. Azonban a kiindulópontnál szerintem jobb, ha az eredeti koncepcióba passzoló portrék vannak.
Remélem, hogy sikerült valamennyire árnyalnom a munka lényegét, és elmondanom, hogy – indirekt, vagy ironikus módon – nem a mártír-avatás az ötlet valódi lényege!
——————————
[…] Igen, azt hiszem értem.
Habár az esély mindig megvan arra, hogy tönkretegyék – és így szimbolikusan semmibe vegyék – az alkotó embereket és munkájukat, azt hiszem, ez beletartozik a játékba, s így számolni kell ezzel is: ezért gondoltam, hogy az emberek használatára bocsátanám a képeket. Hiszen az egész munka – a publikusságnak ez az ironikus fikciója – továbbra is “kísérlet”, és így nem lehet “rossz” eredménye.
——————————
[…] Amit a hype-pal és a képzőművész lét perifériára szorultságával kapcsolatban írtál, azzal egyetértek, viszont számomra ez a munka inkább a képzőművészetről szól általánosságban, és nem az egyes képzőművészek körüli személyes hype-ról. Sőt, inkább azokról az emberekről, akiknek a munkák végül is készülnek, és akiknek szólna mindaz, amit a művészek és kurátorok előállítanak.
Azáltal, hogy egy állami és egyben tradicionális formát választottam (ilyenek a lakosság által használható mini-emlékművek) ennek a bizonyos helyzetnek a bemutatására, az volt a szándékom, hogy valahogy mégis a személyek fölé emeljem a kérdést. Azt gondolom, ez egy erősen ironikus módszer. Így talán alkalmas arra, hogy ne feltétlenül a személyes kérdéseket lássuk meg a munkában.
Egy “erősen szakmai művészeti életben” – ahogyan írod – talán épp a közönség felé teszünk gesztust ezzel az eltartott, ironikus felmutatással. Az ironikus helyzetek pedig – amelyekben nincsen a szerző által eldöntve, hogy milyen értékítélet illeti a munka tárgyát – pont arra alkalmasak, hogy mindenki megtalálja a saját értelmezését.
Még egyszer köszönöm a válaszodat! Amennyiben mégis úgy gondolod, hogy itt nem a kultúr ikon-gyártás folyamatában kellene részt venned, kérlek jelezd, illetve bármi egyéb véleményed van erről, azt is kíváncsian várom!

——————————